Hol voltál???? Visszhangzik a kérdés.
Hová tűnt? Mennyit tudott adni? Néha csak a nevét, de van h azt sem. Hol a
munkába, hol az alkoholba, hol az érzéketlenségbe menekült.
Volt, hogy agresszív volt, tettel vagy szóval.
Hol volt, amikor kellett volna a védelem, a biztató szó, a férfi példakép????
Apáról fiúra, vagy a lányára száll a hiány… Generációról, generációra.
És egyre kisebb a bizalom, a hit, h bármikor számíthatsz valakire. Hogy
legalább egy biztos pont van a világban.
És az érzés, h csak magadra számíthatsz csak erősödik. És a kétely, h bárki
bármikor elmehet, bánthat, magadra hagyhat, h nem férhetsz közel hozzá, h
meghalhat, csak erősödik.
Hová tűntek el???
Az apák hiánya ott van minden pohár alkoholban, minden ki nem mondott
dicséretben, minden tehetetlenségből elindított ütésben, minden szóbeli
bántalmazásban. Ott van minden megállított ölelési mozdulatban, minden
bizonytalanságban, munkába menekülésben, az egyre gyorsuló világban, az
élettől való félelemben. Abban az érzésben is, h nincs idő. Talán külföldön
jobb lesz?
Ott vannak a hiányzó apák minden időközben kifejlesztett tudásban,
képességben. Minden néma segélykiáltásban, gyerekről apára, h kell egy apa,
aki megtart, aki szilárd, akinek van gerince, aki nem hagy el, aki büszke rád.
Generációról, generációra egyre nehezebb.
Még hány túlóra kell a dicsérethez? Hányadik „egyedül megoldom, nem kell
nekem segítség” gondolat? Hányadik diploma? Hányadik milliónál mondja már
valaki, h „büszke vagyok Rád?” Mi az ára mindennek?
És közben félsz, nagyon, hogy kevés vagy, hogy nem vagy elég, hogy nem
téged fognak választani, hogy kevés, amit nyújtani tudsz, hisz ez generációk
óta kevés. Mert belehalt, mert elhagyták, mert nem tudta megtartani a nőt, a
vagyont, mert elcsábult egy jobb reményében, mert inkább pénzért megvette,
mert nem bírta a ránehezedő nyomást egyedül.
Ott vannak minden türelmetlenségben, lelketlen versenyhelyzetben, a
párkapcsolati távolságokban, szülőként a gyerek iránti szeretetlenségben, a
magányban. Ahogy ők is végig magányban éltek. Ezen a ponton
kapcsolódunk velük.
De az Élet mindeközben folyamatosan gyógyít a felszín alatt. Megmutatja
belül mi a valódi és mi az ál. Ott belül már pislákol az új, ébredő erő, amely
átlát ezen az őrületes lefelé húzó örvényen, amelyet a félelem, a magány

táplál. Amelyben jobban teszed, ha el sem indulsz, mert a győzelem is kevés
lesz és még több kell, és neked sem elég semmi.  Csak félj, azt már
generációk óta ismered.

---

A folyó túloldalán már várnak, kitárt karokkal, többen.
Rajtad áll, tovább félsz, nem hiszel, inkább behunyod a szemed, vagy veszel
egy mély lélegzetet és ugrassz, nyitott szemmel úszol az élet gyógyító, hűs
áramlásában, ahol a szeretet és az elfogadás a társad és az idő végre
lelassul. A magányos utad során számtalan láthatatlan kincs lapul már a
zsebedben, amire eddig csak legyintettél. Nagyon nagy munkát végeztél el
máig!
Fújd ki a levegőt, tekints erre a belső ürességre kíváncsisággal Számtalan
ajtón bekopogtattál és benyitottál már, a sárkányokat is leküzdötted és
elnyerted a jutalmaidat, egyedül. Csak eddig semmi nem volt elég. Ébredj, ez
már a múlt rémálma csak, a kisgyereké, akitől elvették a biztonságot, aki
egyedül maradt.
Ébredj, felnőttel, túlélted, számtalan képességed es eszközöd lett az Életre.
Az utat bejártad, tudattalanul, ősapáid emlékére (apa, nagyapa, dédapa…
hetediziglen), mert hiányoztak. Csak az hiányzik, akit szeretni szeretnénk. De
most láthatóvá váltak.
Vége. 
Mit választasz immár: Félelem vagy szeretet?
A kettő nem fér meg a szobádban. Muszáj választani.

Szeretettel
Zsófi