Ilyenkor közelebb érzem magam a hideg, mozdulatlan birodalomhoz, mintha nyitva lennének a Halál
kapui.
Elmerengek a számomra kedves emberek emlékén és életén, akik már nincsenek velem.
Olvasok egy könyvet életről és halálról, és leginkább az elengedésről.
Azt írja a könyv, hogy „megtanulni élni egyet jelent megtanulni elengedni.”

Vajon a veszteségeim által és ellenére hogyan maradok örömképes? Mi az a tudatos hozzáállás,
amivel ez megvalósítható? Ilyesféle gondolatok foglalkoztatnak.

Hoztam a könyvből egy történetet, ami nagyon megragadott.
Történet Krisa Gotamiról, egy fiatal nőről, aki abban a szerencsében részesült, hogy Buddha korában
élhetett.
„Elsőszülött gyermeke egyéves korában súlyosan megbetegedett, majd meghalt. Krisa Gotami
bánattól sújtottan szorította magához a kis testet, s bolyongott a város utcáin, mindenkitől
orvosságot kért, amely visszaadhatná gyermeke életét. Néhányan nem vettek tudomást róla, mások
megmosolyogták, vagy azt gondolták, bolond, de végül is találkozott egy bölccsel, aki azt mondta
neki, hogy a világon csak egyetlen embere van, aki képes megtenni a csodát, amit kér, ez pedig
Buddha.
Az asszony felkereste Buddhát, a lába elé fektette gyermekét, és elmesélte a történetét. Buddha
végtelen együttérzéssel hallgatta végig. Azután gyengéden így szólt:

• Csak egyetlen mód van arra, hogy a fájdalmadat meggyógyítsuk. Menj a városba, és hozz
  nekem egyetlen szem mustármagot egy olyan házból, ahol sohasem fordult elő haláleset.
  Krisa Gotami örömtől mámorosan azonnal elindult a városba. Megállt az első útjába eső háznál, és
  így szólt:
• Buddha azt mondta, hogy hozzak egy mustármagot egy olyan házból, amely sohasem ismerte
  a halált.
• Sok ember halt meg ebben a házban – mondták neki.
  Folytatta az útját a következő házba.
• Családunkban számtalan haláleset történt – mondták neki itt is. S ugyanez történt a harmadik
  és a negyedik házban is és tovább, egészen addig, amíg körbeért a városon, és rájött, hogy
  Buddha feltételét nem lehet teljesíteni.
  Fogta gyermeke holttestét, elvitte a temetőbe, végső búcsút vett tőle, majd visszament Buddhához.
• Elhoztad a mustármagot? – kérdezte Buddha.
• Nem – volt a válasz. – Kezdem érteni a leckét, amelyet meg akartál tanítani nekem. A
  fájdalom vakká tett, és azt gondoltam, hogy egyedül csak én szenvedek a halál látogatásától.
• Miért jöttél vissza? – kérdezte Buddha.
• Hogy megkérjelek, taníts meg az igazságra. Arra, hogy mi is a halál, hogy mi van mögötte és
  azon túl, és mi van bennem, ha egyáltalán van valami, ami nem halandó.
  Buddha így magyarázott neki:
• Ha tudni akarod az élet és halál igazságát, soha nem szabad megfeledkezned a következőről.
  A világban egyetlen örök törvény van: az, hogy semmi sem örök, és minden dolog múlandó.
  Gyermeked halála hozzásegített ahhoz, hogy lásd: a szamszára, a világ, amelyben élünk,
  elviselhetetlen szenvedések óceánja. Egyetlen út van és csakis egy út, amely a szamszárából,
  a születések és halálok szakadatlan körforgásából kivezet: a megvilágosodáshoz vezető út. A
  fájdalom képessé tett ara, hogy befogadd a tanítást, szíved megnyílt az igazság előtt, ezért
  most megmutatom neked.
  Krisa Gotami térdre hullott előtte, és attól kezdve egész életében Buddha követője lett. Azt
  mondják, nem sokkal élete vége előtt elérte a megvilágosodást.”
  (részletek Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról c. könyvéből)

Szeretettel

Zsófi